Kedves Íjász barátok!
Eleget téve a Fénypárduc Íjászközösség vezetőjének, Vas Tibor kérésének, igyekeztem szavakba önteni, néhány gondolatot.
Kasza Mónika vagyok, 2021 novemberében kezdtem el íjászkodni, a Fénypárducok nagyon szuper csapatában. Vagyis, én vagyok a Fénypárducok legifjabbik tagja! – Na persze nem azért, mert én volnék a legfiatalabb, hanem azért, mert én vagyok a legzöldebb… azaz zöldfülű vagyok! 😊
Rátaláltam egy olyan Közösségre, ahol nem idegesít senkit, ha bénázok, sőt inkább pont, hogy az előnyömre fordítják a hibáimat, rámutatva arra, mit csinálhatnék másképp.
Vagyis, rengeteg segítséget kapok minden téren!
Egyrészt technikai segítséget: Például, hogyan álljak be egy lövéshez, miként tartsam a kezem, milyen legyen a testtartásom, vagy éppen mikor mennyire érdemes alá/fölé célozni…
Másrészt lelki téren is: Sokszor tapasztalom azt, hogy jobban örülnek egy-egy szép lövésemnek, mint én magam. Nem azért, mert nnnnaaaa végre… Hanem, mert örülnek annak, hogy én örülök! És ez annyira más érzés! – Hát, ha valami, na ez, óriási Ajándék! 😊
Az is nagy kaland, hogy egy közösségbe, hogyan tud az ember beilleszkedni. Nekem ez soha nem ment könnyen, természetesen most sem megy. De mégis, azt kell, hogy mondjam, az első pillanattól kezdve, nagyon szimpatikusnak találtam a Csapatot. Ezt mondhatom úgy, hogy akkor még föl sem merült bennem az a gondolat, hogy valaha is ott fogok íjászkodni ebben a Közösségben. – Egyszerűen, mint szülő, vittem Bence Fiam a Reptérre, és az edzés idejére igyekeztem lekötni magam, legfőképp olvasással… – de sem ez, sem más, nem tudott lekötni igazán, azon kívül, hogy egyre nagyobb vággyal néztem, hogy mit, és hogyan csinálnak.
Néhány hónap elteltével, egyszer csak ott találtam magam mindennek a kellős közepén. A magam nem kevés fizikai, és lelki korlátaival együtt! Ezeket az úgynevezett korlátokat rövidre zárva, nagyon nem vagyok könnyű eset… De a Fénypárducok Közösségében, egyetlen egyszer sem tapasztaltam meg azt, hogy azért, mert vannak helyzetek, melyeket egészen másképp tudok megoldani, vagy ép megélni, ne fogadnának el teljesértékű embernek, talán barátnak! – És most ismétlem magam! – Hát, ha valami, na ez, óriási Ajándék! 😊
Az edzések, ahogy telik az idő, nem csak ügyesebbé tesznek, hanem lassan-lassan megtanítanak (még sok más között) arra is, hogy amikor lőni készülök, hogyan zárjak ki mindent, és figyeljek csak az íjamra, és a nyílvesszőre. De ezt is hosszan tanulni kell!
Kedves Fénypárducok!
Péntekenként, amikor vége az edzésnek, már a következő pénteket várom, hogy ismét együtt lehessek Veletek! Kicsit olyan ez, mint amikor az ember hazatér. „Begyújtjuk a kályhát”, és együtt üljük körül az elfogadás, és a szeretet tüzét! Aztán pedig, nekilátunk a munkának! 😊
Köszönök Nektek mindent! Nagyon szeretlek Benneteket!
(Ha jobban értenék a számítástechnikához, akkor most ide, sok-sok szivecskét helyeznék, hogy mindenkinek jusson. De remélem, hogy így is eljut Hozzátok!) 😊
